FOUR

Drága Olvasóim!

Ígértem valakinek valamit még tegnap. A hét első felében még fogalmam sem volt arról, hogy ilyen hamar hozni fogom Nektek a részt, de tegnap (csütörtökön) reggel azt gondoltam, ideje lenne kitenni a negyedik fejezetet. Már csak azért is, mert a harmadikat egy hónappal később hoztam. 

Nem akarok sok mindent hozzáfűzni, csak annyit, hogy EZT A RÉSZT A DRÁGA DELILA POOLE-NAK AJÁNLOM, EZ A NÉVNAPI AJÁNDÉKA TŐLEM (ne felejts el meglepődni!). Sajnos vasárnap nem tudtam volna kitenni a részt, pedig Delila névnapja igazából akkor lesz, szóval ezúton is sajnálom, azért remélem így is jó!:)

A kommentekért nagyon hálás vagyok, imádlak titeket!♥ 

Ebben a részben már lesz egy kis izgalom, az első és a második fele sem unalmas (szerintem). Nem lőném le a poént, mindenesetre szerintem nem lett rossz.

Jó olvasást, remélem tetszeni fog a rész!

x; CHANEL B.

4. fejezet

„A halál egy olyan játszótárs, aki nem csal, csak nem mondja meg, mikor fogja azt a jokert használni, amivel kiüt a játékból..”

A betolakodó ijedten kapja felém a fejét, majd mikor meglát, szemei kikerekednek a döbbenettől. Pár pillanatig csak meredten néz engem, valószínűleg nem rám számított. Mikor végre magához tér, leteszi a könyvet az íróasztalra, oda, ahonnan azt elvette. Ezután beletúr a hajába, ami ennek következtében kócosan áll össze-vissza. Mindezt lassan teszi.

- Te… - nyögi ki ezt az egy szót is úgy, mintha ólomsúllyal a hátán érkezett volna egy maratoni futásról.

- Én – bólogatok hevesen, s egyben kicsit mérgesen is, amiért így bejött a szobába. Nincs itt senki, ilyenkor általában nem tolakodunk be mások területére. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Ki vagy? Nem mellesleg pedig az is érdekelne, hogy miért vagy itt!

- Én… izé… Chris vagyok – áll fel nagy lendülettel, majd elém lépked. Ahelyett, hogy illedelmesen kezet nyújtana, inkább az arcom tanulmányozását folytatja, ami kezd kicsit zavarba ejtő lenni. – Mi a neved? – kérdezi miután kinézelődte magát.

- Bryanna vagyok. Itt lakom. De tudtommal te nem, ezért tényleg leköteleznél, ha elárulnád, mi a frászt keresel itt.

- Lore-t várom – huppan vissza a szobatársam ágyára. Úgy tűnik, sikerült túltennie magát az arcomon, mivel már sokkal lazábban viselkedik, mint az előbb.

- Aha – mondom vontatottan, erőteljesen megnyomva a ’h’ betűt. A cuccaimat az íróasztalra, teszem, majd leülök az ágyamra, és úgy döntök, én is megvizsgálom őt ugyanúgy, ahogyan ő tette.

Csokoládé barna haja eléggé érdekesen van levágva, emellett kócosan áll, mintha csak pár pillanattal ezelőtt kelt volna fel. Ennek ellenére viszont piszok jól áll neki. Sötét barna, szinte fekete szemei gyönyörűen csillognak. Az arca nyugalmat áraszt, a mosolyában mégis van valami felkavaró, mintha tudna valamit, amit én nem. Egy sima, szürke, szűk farmer nadrágot visel, fekete rövid ujjú pólóval, ami láthatóvá teszi a karján lévő izmokat, és sebeket. Az utóbbiakon elidőzöm; a legtöbb már beforrt, viszont van egy-kettő, amelyeken még virít a sötétvörös var.

Már éppen nyitom a szám, hogy rákérdezzek, hol szerezte őket, mikor megszólal. – Ne kérdezd, úgy sem mondom el!

- Mi van? – bukik ki belőlem indulatosan.

Azt a rohadt…! A fejemben hirtelen ezernyi gondolat kezd vadul kavarogni, nem tudom, mi volt ez. Gondolatolvasó lenne? Akkor valószínűleg most is hallaná a fejemben elhangzó kérdéseket. Ebben egyébként sem hiszek. Lehetetlen dolog. Egyedül úgy találhatod ki egy ember gondolatait, hogy figyeled az arcát, a mimikáját, a szemét, a reakcióit. Ebből következtetve lehetséges, hogy látta, amint a sebeit nézem. Vagy nem. Fogalmam sincs.

Össze vagyok zavarodva: itt van ez a srác. (Remélhetőleg) nincs kulcsa szobához, mégis bejött valahogy, de úgy, hogy az ajtót utána be is zárta. Vagy ki sem nyitotta. Mindenesetre ez érdekes. Aztán bejöttem, ő pedig úgy meglepődött, hogy szinte megkukult, pedig szerintem nem ő az, aki csodálkozhatott volna. És most kitalálta a gondolataimat. Most vagy én vagyok idióta, vagy vele nincs rendben valami.

- Médium vagy? – kérdezem. A szemeimet rögtön lesütöm, amint meghallom magam. El sem tudom képzelni, mennyire hülyének nézhet most. Médium vagy? Én teljesen bolond vagyok! Oké, a kérdés felmerülhet ilyen esetben egy emberben, de kimondani egy kicsit túlzás.

Gondolkodnom kéne, mielőtt beszélek.

- Ez komoly? – röhögi el magát, majd felül, s a hátát a falnak támasztja. Úgy néz rám, mint egy félbolondra. – Nem, nem vagyok médium – rázza a fejét még mindig vigyorogva. – Ha őszinte akarok lenni távol állok a jóslástól, meg az efféle szaroktól. Csak láttam, ahogy a karom bámulod, gondoltam ezekért. Biztos voltam benne, hogy tudni akarod, mitől vannak.

- Hogy lehettél volna biztos benne? – döntöm félre a fejem a kérdés feltétele után.  – Nem ismersz.

- A lányok mindig olyan kurva kíváncsiak. – Újra kezében veszi az íróasztalon heverő könyvemet. – Imádom ezt – mutatja fel a regényt, amin zöld-fehér betűkkel a Dorian Gray Arcképe felirat virít.

- Én is. Számtalanszor újra olvastam már. – Most először eresztek meg felé egy mosolyt.

- Tudom – suttogja szinte a könyvbe, én mégis meghallom.

Értetlenkedve nézek rá, majd megint szólásra nyitom a szám, mégis, az agyam egyik eldugott részének befolyása miatt nem vagyok képes rá kérdezni. Az eszem hevesen tiltakozik ellene, így inkább csendben maradok. A kezemet kezdem nézni, s a körmömet piszkálom.

Megkönnyebbülök, mikor meghallok a kilincs zaját. Lorette vidáman lép be a szobába, s köszön nekem, de mikor meglátja Chris-t leolvad a mosoly az arcáról. Újra rám néz, majd újra Chris-re. Az ajkamba harapva várom, hogy mondjon valamit, esetleg megmagyarázza, miért van itt ez a srác. Viszont ehelyett megint a szemben lévő ágyon ülő felé fordul.

- Beszéljünk – mondja szigorú leejtéssel, s kemény tekintettel. Hirtelen minden elegancia eltűnik, és inkább félelmet áraszt. Hirtelen kezdem sajnálni Chris-t, elnézve Lorette-n nem sok szépet jósolnék a fiúnak.

- Én inkább itt maradnék – feleli Chris mindent tudó mosollyal az arcán, majd jelentőségteljesen rám pillant. – Jól elbeszélgettünk, nem? – kérdezi tőlem, és kétség sem fér hozzá, hogy egy fajta választ vár tőlem, méghozzá helyeslést.

- Hát… - kezdenék bele őszintén, de Lorette belém fojtja a szót.

- Chris! – szólal meg kissé hangosabban, mint eddig. – Kifelé, de most!

Chris felsóhajt, és leteszi a könyvemet. – Nyugodtan maradhattál volna kint – mondja teljes komolysággal a szobatársamnak, aki inkább rá se hederít.

Miután kivonulnak a folyosóra, én inkább neki állok tanulni. Nem mondom, hogy nem érdekel, miért lett Lorette ennyire dühös, de valószínűleg ez nem tartozik rám, így hallgatózni sem illik. Csakhogy akármennyire is próbálok a tananyagra koncentrálni, akaratlanul mégis fülelek, hátha elcsípek egy-két szót, amiből következtethetnék. Pechem van, nem hallok semmit. Semmit! De tényleg semmit! Összeráncolom a szemöldököm, majd lapozok a füzetemben. Síri csönd. Az ajkaim elnyílnak egymástól, a szívem óriásit dobban, majd ezután szélsebesen kezd verni a rémülettől. Amilyen hangosan csak tudom, újra lapozok, most viszont a könyvben. A vastag lapok tegnap még „nagy” zajt csaptak, most viszont mintha nem történt volna az égvilágon semmi.

Már éppen pánikolnék, mikor az egész elmúlik. Hirtelen újra hallom az udvarról beszűrődő hangfoszlányokat, a levelek zörejét, amint valaki rálép az ablak alatt, és a szél hangos süvítését.

Lorette és Chris lépkednek be teljes nyugalommal. Elhatározom, hogy nem mondok semmit, nem számolok be az előbb történetről. Segíteni egyikük sem tudna, nem is kéne, ép magyarázatot pedig nem hiszem, hogy mondhatnának.

- Chris most elmegy – jelenti be Lorette, és fejbe csapja a mellette álló srácot, aki erre vet rá egy gyilkos pillantást.

- Igen, de majd jövök…

- Nem, nem jössz – szakítja félbe őt a másik.

- Lehet, hogy mégis – néz rá Chris fölényes vigyorral. Miután elkönyveli magában a győzelmét, felém fordul. – Örülök, hogy találkoztunk. Valószínűleg még fogunk.

Biccentek felé köszönésképp. Lorette int neki, hogy menjen ki, Chris nem is akadékoskodik, kisétál a szobából. Lorette arckifejezése rögtön ellágyul, amint az ajtó becsukódik. Mintha megnyugodna. Látom rajta, hogy mondani szeretne valamit, ezért felhúzott szemöldökkel figyelem, hátha kiböki. Végül is nem, nem mond semmit, inkább előveszi a könyveit és a füzeteit, s leül velük az ágyra.

[#]

- Milyen volt a büntetés? – kérdezi egyből Marie, amint leülnek Brandyvel az asztalunkhoz a vacsorájukkal.

Ránézek, majd elkezdek mesélni. Elmondom neki, mennyire nyomorultul éreztem magam az erdőben, méghozzá este. Igazából nem voltunk sokan, maximum heten gereblyézgettük az elszáradt, őszi leveleket az ösvényről. Viszonylag korán végeztünk, mindössze másfél órát vett igénybe a kertészkedés. Azután a másfél óra után viszont úgy éreztem, inkább befogom a számat, és örökre hallgatok. Nem szívesen kerülnék megint büntetésbe, egyszer is elég volt átélni. Emellett pedig a többiek sem voltak valami segítőkészek, sőt, mindegyik egy seggfej volt. Nem egyszer estem pofára valamelyik kiálló fa gyökere vagy egy kósza faág miatt, ők viszont úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Igaz, nem vártam, hogy körülugráljanak, de egy „jól vagy” kérdés nem ártott volna, még ha csak meg is játsszák az aggódást. De úgy tűnik itt nem igazán érdeklődnek a másik hogyléte felől. Mindenesetre túléltem, és ez a lényeg.

[#]

A mitológia órán újra el kell viselnem Mr. Andrews átható, hűvös pillantásait, amik szinte lyukat égetnek a homlokomban. Ezenkívül viszont elég érdekes beszédet/magyarázatot sikerült összehoznia a démonok keletkezésére, eredetére és egyáltalán a létezésére.

- … szóval a démon, mint szó, eredetileg „isten”-t jelentett, ez viszont az évek elteltével megváltozott. Idő közben ezeket a lényeket leminősítették; most valahol az emberek és az istenek között állnak. A mitológiában előfordulnak pozitív és negatív szereplőként is, ez változatos, így pontosan nem lehet meghatározni, melyik oldalhoz is tartoznak leginkább. Azonban bármily’ jellemmel is rendelkeznek, képesek az ember tudatát befolyásolni, valamilyen szinte hipnotizálni, befolyásolni az érzékszerveiket. Ezek mellett pedig megszállni is képesek minket, egyszerű halandókat. Mind halottak, mind kölcsön tudják venni az élük testét, viszont nem örökre! Ez egy átmeneti állapot…

- Azt tetszik mondani, Mr. Andrews, hogy a démonok képesek megszállni minket? – kérdezi az egyik srác szórakozottan, látszólag nem veszi komolyan a témát. Bár a társaság nagy része hozzá hasonlóan nevetségesnek találja ezt az egészet. Mr. Andrews bólint. – És mi van akkor, ha egy élő embert szállnak meg? Úgy értem, akkor az ember nem képes uralni a saját testét, és, logikusan kikövetkeztetve, a saját gondolatai, az agya… mind háttérbe szorulnak. Ez hogy lehetséges?

- Erre nincsenek konkrét válaszok egy irományban sem. Mindenesetre úgy vélem, hogy az adott ember képes gondolkodásra, és ellenállásra is, az utóbbi harcot von maga után a két személy között, a jutalom pedig a test. Egy a tízmilliárdhoz az esély, hogy ebből a harcból az ember jön ki győztesen – magyarázza, a kérdező srác pedig bólint egyet, jelezve, hogy megértette, de látszólag nem igazán érdekli, csak bele akart kötni a tanárba. – Visszatérve a folytatáshoz; a démonok minden nép mitológiájában megjelennek. Az egyiptomiak és a hinduk közel harmincezer démont imádnak. Mindegyik másmilyen. Szerintük vannak tűz, víz, lég és föld démonok is, ennek a hitelessége viszont nem igazán valószínű, de az ő történelmükben így jelennek meg. A keresztények viszont egy elég hihető mesével álltak elő, miszerint a démonok köztünk élnek, olyanok, mint az emberek, van fizikai testük, és külsőleg alig különböztethetők meg az emberektől, kivéve, hogy ők sokkal szebbek, figyelem felkeltőbbek… fenségesebbek. Magasabb rangúak, annak ellenére, hogy a vallásosak úgy vélik, a Sátán szolgái. A régi papirosokban azt írták, ezeknek a lényeknek a célja, hogy az embert minél rosszabb útra tereljék. Elméletben Jézus Krisztus egyik főbb célja az volt a mennyben lévő lázadás után, hogy a démonokat elűzzék a Földről. Erről viszont majd a jövő órán beszélünk. Most a démonok testi, és szellemi tulajdonságait nézzük meg. Ezek a sátáni lények képesek testi, és érzelmi kapcsolatot is létesíteni az emberekkel…

- A testi kapcsolat alatt a szexet érti? – kérdezem váratlanul. Magam is meglepődöm, hogy felmertem szólalni Mr. Andrews óráján.

- Többek között – bólint mereven, s hűvösen. – Az érzelmi részre kitérve; képesek gyűlöletre, sajnálatra, szeretetre, és más érzelmekre is. Nem mellesleg pedig fájdalmat is érezhetnek, mind fizikailag, mind szellemileg…

És így tovább, és így tovább. Nem sokáig jutunk az anyaggal, a csengő szakítja félbe Mr. Andrews beszédét. A férfi viszont megígéri, hogy a következő órán befejezzük ezt a témakört, és áttérünk az angyalokra.

Ránézek az órarendemre, amit még mindig nem sikerült megtanulnom, és fájdalmasan veszem tudomásul, hogy számtan jön. Sosem voltam nagy matematikus. Összeadni, kivonni, szorozni és talán osztani még tudok, a többi viszont számomra egyáltalán nem világos. A hozzáállásommal, és a érthetetlenségemmel sikerült nyári sulit nyernem magamnak tavaly. Habár fogalmam sincs, hogy itt van-e nyári suli, nem szeretnék megbukni számtanból.

A tanár a számtanon kívül a testnevelést is tanítja, így a vérében van a kínzás. Miss Packett könyörületet nem ismer, kemény és szigorú, ezért még jobban félek ettől az órától, mint amúgy.

- Szia – hallok meg egy hangot a hátam mögül, s biztos vagyok benne, hogy nekem szól. Nem tudom, miért, az ember ezt egyszerűen megérzi.

Kilencven fokos fordulatot veszek, s magam mögött megpillantom Brandy szemüveges, enyhén szeplős arcát. Mint mindig most is vidáman mosolyog, mintha a vidámparkban lenne.

- Szia – köszönök vissza én is egy erőltetett mosollyal.

Miután leül a helyére, s engem maga mellé ránt, elkezd beszélni. A reggeléről, hogy mennyire szörnyű volt az a pirítós, amit reggelire kaptunk, majd témát vált, s a hasáról kezd magyarázni. Kedvelem, nagyon aranyos srác, de a számtan óra előtt nem éppen azt hallgatnám szívesen, hogy mennyire görcsöl a hasa, s hogy a tüdeje szerinte meg van duzzadva, mert alig kap levegőt.

- Igazából sokszor történt már ilyen a tüdőmmel, de akkor is rossz – húzza el a száját, és köhög egyet.

- Ugye tudod, hogy ebből baj is lehet? Lehet, hogy ki kéne hagynod ezt az órát, ha rosszul vagy. Nem akarsz lemenni az orvosiba?  – kérdezem kissé aggodalmasan.

Az, hogy be van dagadva a tüdeje, nem éppen szerencsés állapot, az pedig főleg nem lenne az, ha komolyabb baj is származna belőle.

Brandy csak megrázza a fejét, pont egy időben a csengetéssel. Miss Packett szinte befut a teremben, s időt sem hagyva nekünk, diákoknak, máris elkezd magyarázni gyökökről. Azt hiszem, ismételni szeretne velünk, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre hevesen mutogat, ír és a magyaráz, én viszont nem figyelek. Csak bámulok kifelé az ablakon. Az idő nem valami fényes; borús, az óriási, fekete felhők eltakarják a Napot, ami egyébként szívesen világítaná be a Blade and Harp-ot, ha lehetősége lenne rá. Az eső enyhén szemerkél, nem mondanám, hogy zuhog, vagy hogy esik, de egy-egy csepp lehullok. A távolban villámlik, a dörgést viszont nem hallom hála a csukott ablakoknak és a távolságnak.

Nem tudom, mennyi idő telhet el az órából, mikor meghallom Brandy tollát a padlóra esni. Az íróeszköz apró csattanással ér földet, Brandy keze pedig remegve adja fel a szolgálatot, mintha nem bírná saját erejéből megmozdítani.

- Hé, mi a baj? – érintem meg a vállát, mire hatalmas ordításba tör ki.

Rémülten figyelem, amint a feje a padra csuklik, s még mindig remegő kezeit pásztázza, miközben még mindig ordít.

- Jesszusom, valaki segítsen már! – szólok rá a ledermedt tömegre ijesztően vékony hangon. – Brandy, figyelj – suttogom neki, s próbálom elérni, hogy rám figyeljen. – Minden oké, érted? Nem sokára… nem sokára jobban leszel – enyhén dadogok, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, fogalmam sincs, mit kéne tennem.

Csak beszélek hozzá, ameddig rám nem emeli a tekintetét. Ekkor elmosolyodom, hátha ettől megnyugszik. Az ordítást lassan befejezi, helyette még jobban kezd remegni. Szerencsére Miss Packett magához tér, és hozzánk siet.

- Mi történt vele? – kérdezi kétségbeesetten, s tanácstalanul, miközben megragadja Brandy vállát, és hátradönti a székén.

- F-fogalmam sincs – rázom meg hevesen a fejem. – Nem volt jól óra előtt, azt mondta a tüdeje meg van duzzadva egy kicsit, és fáj a gyomra. Elvileg történt már vele ilyen.

- Ilyen? – mutat rá Brandy-re a mögöttünk ülő fiú. Normál esetben megriadnék a teletetovált képétől, most viszont nincs időm ilyenre.

- A francba, nem tudom! Nem ismerem. Csak… meg kell gyógyítani.

Apró sikoly hagyja el egy lány száját, amit rögtön le is tapaszt, majd kikerekedett szemekkel rámutat a mellettem ülő fiúra. Ránézek. Úgy érzem, hirtelen nekem is sikítanom kell, mégsem jön ki hang a torkomon. A levegő bent reked, mégis próbálok uralkodni magamon. A szája habzik, mint egy veszett kutyának. A nyála vérrel keveredik, a szemében lévő apró erek mintha elpattantak volna; vörösben úszik a szeme fehérje.

Segítenem kell neki – ez a mondat visszahangzik a fejemben. Nem tehetem meg vele, hogy csak így cserbenhagyom. Se vele, se Marie-vel.

- Öö… jól van – veszek mély levegőt. – Hívja valaki a nővért, vagy az iskola orvost, vagy az igazgatót… valamelyiket!

- Megyek – pattan fel a lány, aki pár pillanattal ezelőtt még úgy visított, mint egy fába szorult féreg.

- Rendben – bólintok felé, majd intek, hogy siessen. Rögtön elkezd rohanni. – Van itt valaki, aki ért egy kicsit az emberi testhez vagy kicsit tanult valamit, ami segíthet?

- Én egészségügyre jártam – szalad oda hozzánk egy teljesen feketébe öltözött srác, akit az utcán hat méterre elkerülnék, s az is biztos, hogy nem találkoznék vele szívesen egy kihalt sikátorban. – Valaki hozzon vattát, vagy zsebkendőt, és egy rongyot vagy ruhadarabot, amit be kell vizezni. – adja ki az utasítást.

Valahonnan a hátam mögül egy zsebkendőt adnak a srác kezébe. A rongy ügyében senki sem tevékenykedik, ezért én állok fel. Sietve körül nézek. Sehol semmi használható. Vaktában odarohanok a táblához való szivacshoz, s tovább futok a lánymosdóba, ahol kapkodva engedem meg a csapot. Magamban motyogva mosom ki belőle a fehér kréta színét és szagát, majd hideg vizet engedek rá, majd visszasietek a terembe.

- Ezt találtam – nyomom a kezébe lihegve.

- Jó lesz – bólint, de vissza adja nekem. – Törölgesd az arcát, de leginkább a homlokát, majd a mellkasát. Az kicsit lenyugtatja a remegést, és a szíve sem fog ennyire dobogni.

Teszem, amit mond.

- Istenem – suttogom, és próbálom magamat is lenyugtatni. Biztos vagyok benne, hogy nem ilyesmire születtem, nem bírom kezelni a helyzetet, a stresszt, ami ezzel jár. Egyszerűen csak pánikolok, mint itt mindenki más.

A remegés kicsit sem akar alábbhagyni, csak még jobban rájön a roham. Az orrából és a füléből is vér folyik, de ez lassan elmúlik, ahogy a remegés is, és a szájhabzás is. A szemei fennakadnak, nem lélegzik, nem csinál semmit, csak mozdulatlanul, elernyedve ül a széken. A feje lebicsaklik, mindene ellazul.

Az egészségügyis srác megtapogatja a mellkasát, a nyakát, és a csuklóját is, majd megrázza a fejét. Rám emeli tekintetét, és véres kezével beletúr a hajába.

- Nem… - dadogja, ő is teljes rémülettel, s úgy néz vissza Brandy-re, mintha egy szellem, vagy más elátkozott lény lenne. – Már nem él – sóhajt fel, próbálja összeszedni magát.

A teremben hirtelen mindenki elcsendesedik, még a suttogások is alábbhagynak, mindenkiben megfagy a vér. Miss Packett egy lépést hátratántorodik, én pedig mereven bámulom az elsápadt Brandy-t. A srác óvatosan felé nyúl, és lesimítja a szemhéjait, mintha aludna. És már alszik is. Csak soha többé nem fog felébredni.