Ígértem valakinek valamit még tegnap. A hét első felében még fogalmam sem volt arról, hogy ilyen hamar hozni fogom Nektek a részt, de tegnap (csütörtökön) reggel azt gondoltam, ideje lenne kitenni a negyedik fejezetet. Már csak azért is, mert a harmadikat egy hónappal később hoztam.
Nem akarok sok mindent hozzáfűzni, csak annyit, hogy EZT A RÉSZT A DRÁGA DELILA POOLE-NAK AJÁNLOM, EZ A NÉVNAPI AJÁNDÉKA TŐLEM (ne felejts el meglepődni!). Sajnos vasárnap nem tudtam volna kitenni a részt, pedig Delila névnapja igazából akkor lesz, szóval ezúton is sajnálom, azért remélem így is jó!:)
A kommentekért nagyon hálás vagyok, imádlak titeket!♥
Ebben a részben már lesz egy kis izgalom, az első és a második fele sem unalmas (szerintem). Nem lőném le a poént, mindenesetre szerintem nem lett rossz.
Jó olvasást, remélem tetszeni fog a rész!
x; CHANEL B.
4.
fejezet
„A
halál egy olyan játszótárs, aki nem csal, csak nem mondja meg, mikor fogja azt
a jokert használni, amivel kiüt a játékból..”
A
betolakodó ijedten kapja felém a fejét, majd mikor meglát, szemei kikerekednek a
döbbenettől. Pár pillanatig csak meredten néz engem, valószínűleg nem rám
számított. Mikor végre magához tér, leteszi a könyvet az íróasztalra, oda,
ahonnan azt elvette. Ezután beletúr a hajába, ami ennek következtében kócosan
áll össze-vissza. Mindezt lassan teszi.
-
Te… - nyögi ki ezt az egy szót is úgy, mintha ólomsúllyal a hátán érkezett
volna egy maratoni futásról.
- Én
– bólogatok hevesen, s egyben kicsit mérgesen is, amiért így bejött a szobába.
Nincs itt senki, ilyenkor általában nem tolakodunk be mások területére. – Nem
válaszoltál a kérdésemre. Ki vagy? Nem mellesleg pedig az is érdekelne, hogy
miért vagy itt!
-
Én… izé… Chris vagyok – áll fel nagy lendülettel, majd elém lépked. Ahelyett,
hogy illedelmesen kezet nyújtana, inkább az arcom tanulmányozását folytatja,
ami kezd kicsit zavarba ejtő lenni. – Mi a neved? – kérdezi miután kinézelődte
magát.
-
Bryanna vagyok. Itt lakom. De tudtommal te nem, ezért tényleg leköteleznél, ha
elárulnád, mi a frászt keresel itt.
-
Lore-t várom – huppan vissza a szobatársam ágyára. Úgy tűnik, sikerült
túltennie magát az arcomon, mivel már sokkal lazábban viselkedik, mint az
előbb.
-
Aha – mondom vontatottan, erőteljesen megnyomva a ’h’ betűt. A cuccaimat az
íróasztalra, teszem, majd leülök az ágyamra, és úgy döntök, én is megvizsgálom
őt ugyanúgy, ahogyan ő tette.
Csokoládé
barna haja eléggé érdekesen van levágva, emellett kócosan áll, mintha csak pár
pillanattal ezelőtt kelt volna fel. Ennek ellenére viszont piszok jól áll neki.
Sötét barna, szinte fekete szemei gyönyörűen csillognak. Az arca nyugalmat
áraszt, a mosolyában mégis van valami felkavaró, mintha tudna valamit, amit én
nem. Egy sima, szürke, szűk farmer nadrágot visel, fekete rövid ujjú pólóval,
ami láthatóvá teszi a karján lévő izmokat, és sebeket. Az utóbbiakon elidőzöm;
a legtöbb már beforrt, viszont van egy-kettő, amelyeken még virít a sötétvörös
var.
Már
éppen nyitom a szám, hogy rákérdezzek, hol szerezte őket, mikor megszólal. – Ne
kérdezd, úgy sem mondom el!
- Mi
van? – bukik ki belőlem indulatosan.
Azt
a rohadt…! A fejemben hirtelen ezernyi gondolat kezd vadul kavarogni, nem
tudom, mi volt ez. Gondolatolvasó lenne? Akkor valószínűleg most is hallaná a
fejemben elhangzó kérdéseket. Ebben egyébként sem hiszek. Lehetetlen dolog.
Egyedül úgy találhatod ki egy ember gondolatait, hogy figyeled az arcát, a
mimikáját, a szemét, a reakcióit. Ebből következtetve lehetséges, hogy látta,
amint a sebeit nézem. Vagy nem. Fogalmam sincs.
Össze
vagyok zavarodva: itt van ez a srác. (Remélhetőleg) nincs kulcsa szobához,
mégis bejött valahogy, de úgy, hogy az ajtót utána be is zárta. Vagy ki sem
nyitotta. Mindenesetre ez érdekes. Aztán bejöttem, ő pedig úgy meglepődött,
hogy szinte megkukult, pedig szerintem nem ő az, aki csodálkozhatott volna. És
most kitalálta a gondolataimat. Most vagy én vagyok idióta, vagy vele nincs
rendben valami.
-
Médium vagy? – kérdezem. A szemeimet rögtön lesütöm, amint meghallom magam. El
sem tudom képzelni, mennyire hülyének nézhet most. Médium vagy? Én teljesen bolond vagyok! Oké, a kérdés felmerülhet
ilyen esetben egy emberben, de kimondani egy kicsit túlzás.
Gondolkodnom
kéne, mielőtt beszélek.
- Ez
komoly? – röhögi el magát, majd felül, s a hátát a falnak támasztja. Úgy néz
rám, mint egy félbolondra. – Nem, nem vagyok médium – rázza a fejét még mindig
vigyorogva. – Ha őszinte akarok lenni távol állok a jóslástól, meg az efféle
szaroktól. Csak láttam, ahogy a karom bámulod, gondoltam ezekért. Biztos voltam
benne, hogy tudni akarod, mitől vannak.
-
Hogy lehettél volna biztos benne? – döntöm félre a fejem a kérdés feltétele
után. – Nem ismersz.
- A
lányok mindig olyan kurva kíváncsiak. – Újra kezében veszi az íróasztalon
heverő könyvemet. – Imádom ezt – mutatja fel a regényt, amin zöld-fehér
betűkkel a Dorian Gray Arcképe felirat virít.
- Én
is. Számtalanszor újra olvastam már. – Most először eresztek meg felé egy
mosolyt.
-
Tudom – suttogja szinte a könyvbe, én mégis meghallom.
Értetlenkedve
nézek rá, majd megint szólásra nyitom a szám, mégis, az agyam egyik eldugott
részének befolyása miatt nem vagyok képes rá kérdezni. Az eszem hevesen
tiltakozik ellene, így inkább csendben maradok. A kezemet kezdem nézni, s a
körmömet piszkálom.
Megkönnyebbülök,
mikor meghallok a kilincs zaját. Lorette vidáman lép be a szobába, s köszön
nekem, de mikor meglátja Chris-t leolvad a mosoly az arcáról. Újra rám néz,
majd újra Chris-re. Az ajkamba harapva várom, hogy mondjon valamit, esetleg
megmagyarázza, miért van itt ez a srác. Viszont ehelyett megint a szemben lévő
ágyon ülő felé fordul.
-
Beszéljünk – mondja szigorú leejtéssel, s kemény tekintettel. Hirtelen minden
elegancia eltűnik, és inkább félelmet áraszt. Hirtelen kezdem sajnálni Chris-t,
elnézve Lorette-n nem sok szépet jósolnék a fiúnak.
- Én
inkább itt maradnék – feleli Chris mindent tudó mosollyal az arcán, majd
jelentőségteljesen rám pillant. – Jól elbeszélgettünk, nem? – kérdezi tőlem, és
kétség sem fér hozzá, hogy egy fajta választ vár tőlem, méghozzá helyeslést.
-
Hát… - kezdenék bele őszintén, de Lorette belém fojtja a szót.
-
Chris! – szólal meg kissé hangosabban, mint eddig. – Kifelé, de most!
Chris felsóhajt, és
leteszi a könyvemet. – Nyugodtan maradhattál volna kint – mondja teljes
komolysággal a szobatársamnak, aki inkább rá se hederít.
Miután
kivonulnak a folyosóra, én inkább neki állok tanulni. Nem mondom, hogy nem
érdekel, miért lett Lorette ennyire dühös, de valószínűleg ez nem tartozik rám,
így hallgatózni sem illik. Csakhogy akármennyire is próbálok a tananyagra
koncentrálni, akaratlanul mégis fülelek, hátha elcsípek egy-két szót, amiből
következtethetnék. Pechem van, nem hallok semmit. Semmit! De tényleg semmit!
Összeráncolom a szemöldököm, majd lapozok a füzetemben. Síri csönd. Az ajkaim
elnyílnak egymástól, a szívem óriásit dobban, majd ezután szélsebesen kezd
verni a rémülettől. Amilyen hangosan csak tudom, újra lapozok, most viszont a
könyvben. A vastag lapok tegnap még „nagy” zajt csaptak, most viszont mintha
nem történt volna az égvilágon semmi.
Már
éppen pánikolnék, mikor az egész elmúlik. Hirtelen újra hallom az udvarról
beszűrődő hangfoszlányokat, a levelek zörejét, amint valaki rálép az ablak
alatt, és a szél hangos süvítését.
Lorette
és Chris lépkednek be teljes nyugalommal. Elhatározom, hogy nem mondok semmit,
nem számolok be az előbb történetről. Segíteni egyikük sem tudna, nem is kéne,
ép magyarázatot pedig nem hiszem, hogy mondhatnának.
-
Chris most elmegy – jelenti be Lorette, és fejbe csapja a mellette álló srácot,
aki erre vet rá egy gyilkos pillantást.
-
Igen, de majd jövök…
-
Nem, nem jössz – szakítja félbe őt a másik.
-
Lehet, hogy mégis – néz rá Chris fölényes vigyorral. Miután elkönyveli magában
a győzelmét, felém fordul. – Örülök, hogy találkoztunk. Valószínűleg még
fogunk.
Biccentek
felé köszönésképp. Lorette int neki, hogy menjen ki, Chris nem is
akadékoskodik, kisétál a szobából. Lorette arckifejezése rögtön ellágyul, amint
az ajtó becsukódik. Mintha megnyugodna. Látom rajta, hogy mondani szeretne
valamit, ezért felhúzott szemöldökkel figyelem, hátha kiböki. Végül is nem, nem
mond semmit, inkább előveszi a könyveit és a füzeteit, s leül velük az ágyra.
[#]
-
Milyen volt a büntetés? – kérdezi egyből Marie, amint leülnek Brandyvel az
asztalunkhoz a vacsorájukkal.
Ránézek,
majd elkezdek mesélni. Elmondom neki, mennyire nyomorultul éreztem magam az erdőben, méghozzá este. Igazából nem voltunk sokan, maximum heten gereblyézgettük az
elszáradt, őszi leveleket az ösvényről. Viszonylag korán végeztünk, mindössze
másfél órát vett igénybe a kertészkedés. Azután a másfél óra után viszont úgy
éreztem, inkább befogom a számat, és örökre hallgatok. Nem szívesen kerülnék
megint büntetésbe, egyszer is elég volt átélni. Emellett pedig a többiek sem
voltak valami segítőkészek, sőt, mindegyik egy seggfej volt. Nem egyszer estem
pofára valamelyik kiálló fa gyökere vagy egy kósza faág miatt, ők viszont úgy
tettek, mintha mi sem történt volna. Igaz, nem vártam, hogy körülugráljanak, de
egy „jól vagy” kérdés nem ártott volna, még ha csak meg is játsszák az
aggódást. De úgy tűnik itt nem igazán érdeklődnek a másik hogyléte felől.
Mindenesetre túléltem, és ez a lényeg.
[#]
A
mitológia órán újra el kell viselnem Mr. Andrews átható, hűvös pillantásait,
amik szinte lyukat égetnek a homlokomban. Ezenkívül viszont elég érdekes
beszédet/magyarázatot sikerült összehoznia a démonok keletkezésére, eredetére
és egyáltalán a létezésére.
- …
szóval a démon, mint szó, eredetileg „isten”-t jelentett, ez viszont az évek
elteltével megváltozott. Idő közben ezeket a lényeket leminősítették; most
valahol az emberek és az istenek között állnak. A mitológiában előfordulnak
pozitív és negatív szereplőként is, ez változatos, így pontosan nem lehet
meghatározni, melyik oldalhoz is tartoznak leginkább. Azonban bármily’ jellemmel
is rendelkeznek, képesek az ember tudatát befolyásolni, valamilyen szinte
hipnotizálni, befolyásolni az érzékszerveiket. Ezek mellett pedig megszállni is
képesek minket, egyszerű halandókat. Mind halottak, mind kölcsön tudják venni
az élük testét, viszont nem örökre! Ez egy átmeneti állapot…
-
Azt tetszik mondani, Mr. Andrews, hogy a démonok képesek megszállni minket? –
kérdezi az egyik srác szórakozottan, látszólag nem veszi komolyan a témát. Bár
a társaság nagy része hozzá hasonlóan nevetségesnek találja ezt az egészet. Mr.
Andrews bólint. – És mi van akkor, ha egy élő embert szállnak meg? Úgy értem,
akkor az ember nem képes uralni a saját testét, és, logikusan kikövetkeztetve,
a saját gondolatai, az agya… mind háttérbe szorulnak. Ez hogy lehetséges?
- Erre
nincsenek konkrét válaszok egy irományban sem. Mindenesetre úgy vélem, hogy az
adott ember képes gondolkodásra, és ellenállásra is, az utóbbi harcot von maga
után a két személy között, a jutalom pedig a test. Egy a tízmilliárdhoz az
esély, hogy ebből a harcból az ember jön ki győztesen – magyarázza, a kérdező
srác pedig bólint egyet, jelezve, hogy megértette, de látszólag nem igazán
érdekli, csak bele akart kötni a tanárba. – Visszatérve a folytatáshoz; a
démonok minden nép mitológiájában megjelennek. Az egyiptomiak és a hinduk közel
harmincezer démont imádnak. Mindegyik másmilyen. Szerintük vannak tűz, víz, lég
és föld démonok is, ennek a hitelessége viszont nem igazán valószínű, de az ő
történelmükben így jelennek meg. A keresztények viszont egy elég hihető mesével
álltak elő, miszerint a démonok köztünk élnek, olyanok, mint az emberek, van
fizikai testük, és külsőleg alig különböztethetők meg az emberektől, kivéve,
hogy ők sokkal szebbek, figyelem felkeltőbbek… fenségesebbek. Magasabb rangúak,
annak ellenére, hogy a vallásosak úgy vélik, a Sátán szolgái. A régi
papirosokban azt írták, ezeknek a lényeknek a célja, hogy az embert minél
rosszabb útra tereljék. Elméletben Jézus Krisztus egyik főbb célja az volt a
mennyben lévő lázadás után, hogy a démonokat elűzzék a Földről. Erről viszont
majd a jövő órán beszélünk. Most a démonok testi, és szellemi tulajdonságait
nézzük meg. Ezek a sátáni lények képesek testi, és érzelmi kapcsolatot is
létesíteni az emberekkel…
- A
testi kapcsolat alatt a szexet érti? – kérdezem váratlanul. Magam is
meglepődöm, hogy felmertem szólalni Mr. Andrews óráján.
-
Többek között – bólint mereven, s hűvösen. – Az érzelmi részre kitérve; képesek
gyűlöletre, sajnálatra, szeretetre, és más érzelmekre is. Nem mellesleg pedig
fájdalmat is érezhetnek, mind fizikailag, mind szellemileg…
És
így tovább, és így tovább. Nem sokáig jutunk az anyaggal, a csengő szakítja
félbe Mr. Andrews beszédét. A férfi viszont megígéri, hogy a következő órán
befejezzük ezt a témakört, és áttérünk az angyalokra.
Ránézek
az órarendemre, amit még mindig nem sikerült megtanulnom, és fájdalmasan veszem
tudomásul, hogy számtan jön. Sosem voltam nagy matematikus. Összeadni, kivonni,
szorozni és talán osztani még tudok, a többi viszont számomra egyáltalán nem
világos. A hozzáállásommal, és a érthetetlenségemmel sikerült nyári sulit
nyernem magamnak tavaly. Habár fogalmam sincs, hogy itt van-e nyári suli, nem
szeretnék megbukni számtanból.
A
tanár a számtanon kívül a testnevelést is tanítja, így a vérében van a kínzás.
Miss Packett könyörületet nem ismer, kemény és szigorú, ezért még jobban félek
ettől az órától, mint amúgy.
-
Szia – hallok meg egy hangot a hátam mögül, s biztos vagyok benne, hogy nekem
szól. Nem tudom, miért, az ember ezt egyszerűen megérzi.
Kilencven
fokos fordulatot veszek, s magam mögött megpillantom Brandy szemüveges, enyhén
szeplős arcát. Mint mindig most is vidáman mosolyog, mintha a vidámparkban
lenne.
-
Szia – köszönök vissza én is egy erőltetett mosollyal.
Miután
leül a helyére, s engem maga mellé ránt, elkezd beszélni. A reggeléről, hogy
mennyire szörnyű volt az a pirítós, amit reggelire kaptunk, majd témát vált, s
a hasáról kezd magyarázni. Kedvelem, nagyon aranyos srác, de a számtan óra
előtt nem éppen azt hallgatnám szívesen, hogy mennyire görcsöl a hasa, s hogy a
tüdeje szerinte meg van duzzadva, mert alig kap levegőt.
-
Igazából sokszor történt már ilyen a tüdőmmel, de akkor is rossz – húzza el a
száját, és köhög egyet.
-
Ugye tudod, hogy ebből baj is lehet? Lehet, hogy ki kéne hagynod ezt az órát,
ha rosszul vagy. Nem akarsz lemenni az orvosiba? – kérdezem kissé aggodalmasan.
Az,
hogy be van dagadva a tüdeje, nem éppen szerencsés állapot, az pedig főleg nem
lenne az, ha komolyabb baj is származna belőle.
Brandy
csak megrázza a fejét, pont egy időben a csengetéssel. Miss Packett szinte
befut a teremben, s időt sem hagyva nekünk, diákoknak, máris elkezd magyarázni
gyökökről. Azt hiszem, ismételni szeretne velünk, de ebben nem vagyok biztos.
Mindenesetre hevesen mutogat, ír és a magyaráz, én viszont nem figyelek. Csak
bámulok kifelé az ablakon. Az idő nem valami fényes; borús, az óriási, fekete
felhők eltakarják a Napot, ami egyébként szívesen világítaná be a Blade and
Harp-ot, ha lehetősége lenne rá. Az eső enyhén szemerkél, nem mondanám, hogy
zuhog, vagy hogy esik, de egy-egy csepp lehullok. A távolban villámlik, a
dörgést viszont nem hallom hála a csukott ablakoknak és a távolságnak.
Nem
tudom, mennyi idő telhet el az órából, mikor meghallom Brandy tollát a padlóra
esni. Az íróeszköz apró csattanással ér földet, Brandy keze pedig remegve adja
fel a szolgálatot, mintha nem bírná saját erejéből megmozdítani.
-
Hé, mi a baj? – érintem meg a vállát, mire hatalmas ordításba tör ki.
Rémülten
figyelem, amint a feje a padra csuklik, s még mindig remegő kezeit pásztázza,
miközben még mindig ordít.
-
Jesszusom, valaki segítsen már! – szólok rá a ledermedt tömegre ijesztően
vékony hangon. – Brandy, figyelj – suttogom neki, s próbálom elérni, hogy rám
figyeljen. – Minden oké, érted? Nem sokára… nem sokára jobban leszel – enyhén
dadogok, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, fogalmam sincs, mit kéne tennem.
Csak
beszélek hozzá, ameddig rám nem emeli a tekintetét. Ekkor elmosolyodom, hátha
ettől megnyugszik. Az ordítást lassan befejezi, helyette még jobban kezd
remegni. Szerencsére Miss Packett magához tér, és hozzánk siet.
- Mi
történt vele? – kérdezi kétségbeesetten, s tanácstalanul, miközben megragadja
Brandy vállát, és hátradönti a székén.
-
F-fogalmam sincs – rázom meg hevesen a fejem. – Nem volt jól óra előtt, azt
mondta a tüdeje meg van duzzadva egy kicsit, és fáj a gyomra. Elvileg történt
már vele ilyen.
- Ilyen? – mutat rá Brandy-re a mögöttünk
ülő fiú. Normál esetben megriadnék a teletetovált képétől, most viszont nincs
időm ilyenre.
- A
francba, nem tudom! Nem ismerem. Csak… meg kell gyógyítani.
Apró
sikoly hagyja el egy lány száját, amit rögtön le is tapaszt, majd kikerekedett
szemekkel rámutat a mellettem ülő fiúra. Ránézek. Úgy érzem, hirtelen nekem is
sikítanom kell, mégsem jön ki hang a torkomon. A levegő bent reked, mégis
próbálok uralkodni magamon. A szája habzik, mint egy veszett kutyának. A nyála
vérrel keveredik, a szemében lévő apró erek mintha elpattantak volna; vörösben
úszik a szeme fehérje.
Segítenem kell neki – ez a mondat
visszahangzik a fejemben. Nem tehetem meg vele, hogy csak így cserbenhagyom. Se
vele, se Marie-vel.
-
Öö… jól van – veszek mély levegőt. – Hívja valaki a nővért, vagy az iskola
orvost, vagy az igazgatót… valamelyiket!
-
Megyek – pattan fel a lány, aki pár pillanattal ezelőtt még úgy visított, mint
egy fába szorult féreg.
-
Rendben – bólintok felé, majd intek, hogy siessen. Rögtön elkezd rohanni. – Van
itt valaki, aki ért egy kicsit az emberi testhez vagy kicsit tanult valamit,
ami segíthet?
- Én
egészségügyre jártam – szalad oda hozzánk egy teljesen feketébe öltözött srác,
akit az utcán hat méterre elkerülnék, s az is biztos, hogy nem találkoznék vele
szívesen egy kihalt sikátorban. – Valaki hozzon vattát, vagy zsebkendőt, és egy
rongyot vagy ruhadarabot, amit be kell vizezni. – adja ki az utasítást.
Valahonnan
a hátam mögül egy zsebkendőt adnak a srác kezébe. A rongy ügyében senki sem
tevékenykedik, ezért én állok fel. Sietve körül nézek. Sehol semmi használható.
Vaktában odarohanok a táblához való szivacshoz, s tovább futok a lánymosdóba,
ahol kapkodva engedem meg a csapot. Magamban motyogva mosom ki belőle a fehér kréta
színét és szagát, majd hideg vizet engedek rá, majd visszasietek a terembe.
-
Ezt találtam – nyomom a kezébe lihegve.
- Jó
lesz – bólint, de vissza adja nekem. – Törölgesd az arcát, de leginkább a
homlokát, majd a mellkasát. Az kicsit lenyugtatja a remegést, és a szíve sem
fog ennyire dobogni.
Teszem,
amit mond.
-
Istenem – suttogom, és próbálom magamat is lenyugtatni. Biztos vagyok benne,
hogy nem ilyesmire születtem, nem bírom kezelni a helyzetet, a stresszt, ami
ezzel jár. Egyszerűen csak pánikolok, mint itt mindenki más.
A
remegés kicsit sem akar alábbhagyni, csak még jobban rájön a roham. Az orrából
és a füléből is vér folyik, de ez lassan elmúlik, ahogy a remegés is, és a
szájhabzás is. A szemei fennakadnak, nem lélegzik, nem csinál semmit, csak mozdulatlanul,
elernyedve ül a széken. A feje lebicsaklik, mindene ellazul.
Az
egészségügyis srác megtapogatja a mellkasát, a nyakát, és a csuklóját is, majd
megrázza a fejét. Rám emeli tekintetét, és véres kezével beletúr a hajába.
-
Nem… - dadogja, ő is teljes rémülettel, s úgy néz vissza Brandy-re, mintha egy
szellem, vagy más elátkozott lény lenne. – Már nem él – sóhajt fel, próbálja
összeszedni magát.
A teremben hirtelen
mindenki elcsendesedik, még a suttogások is alábbhagynak, mindenkiben megfagy a
vér. Miss Packett egy lépést hátratántorodik, én pedig mereven bámulom az
elsápadt Brandy-t. A srác óvatosan felé nyúl, és lesimítja a szemhéjait, mintha
aludna. És már alszik is. Csak soha többé nem fog felébredni.
Drága Chanel!
VálaszTörlésJaj, köszönöm hogy Neked küldted ezt a részt, névnapom alkalmából. Ez a legszebb ajándék amit eddig kaptam. Ez a rész valami hihetetlenül jól sikeredett. Az, hogy Brandy meghalt gondolom nagy fordulatot fog venni az egész történetben. Ezek szerint ilyen morbid dolgokból nem lesz hiány, aminek én felettéb örülök. De annak mégjobban fogok, hogy ha jövő héten olvashatom a következő fejezetet. Az, hogy Mr. Andrews (lehet rosszul írtam) pont a démonokról tanít, következő órán meg az angyalokról. Mivel ugye ez a fő témája az egésznek, így nagyon érdekesnek véltem a tanár összefoglalóját. Arra pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi is lett a fiúval, nevén nevezve Brandyvel. És mégegyszer köszönöm az előre felköszöntésedet, talán egy kicsit meg is hatódtam.
Ölel,
Delila Poole
Drága Chanel!
VálaszTörlésHűha, te aztán nem apróztad el a dolgokat ebben a fejezetben és minden izgalom, amire eddig annyira vártam, megjelent benne. Fura nekem ez a Chris és már arra is gondoltam, hogy vagy egy démon vagy egy angyal, de mindenesetre abban az egyben halál biztos vagyok, hogy nem közönséges ember... ahhoz túl fenséges - mint a démonok, ha úgy tetszik.
Ezzel a szexualitás dologgal elgondolkoztattál és most már Bryben is keresem a furcsaságokat, bár azon kívül, hogy egy pillanatra elnémult számára a világ (amit megint Chris számlájára írtam) nem találtam semmi kézzel foghatót.
Na és a vége... megölted? Komolyan képes voltál megölni őt? Bár nem tartottam fontos szereplőnek és ezek szerint nem is volt az, feltéve, hogy nem éled újjá,mégis megsajnáltam.
Összességében nagyon jó rész volt, csak gratulálni tudok hozzá és örülök, hogy ilyen hamar hoztad a részt <333
Millio puszi Xx