THREE

Halihó!
Megjöttem, itt vagyok. Közel egy hónapos kihagyás után tényleg megérkeztem, és elhoztam Nektek a 3. fejezetet.
El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Sajnálom, hogy azóta egyszer sem néztem fel a blogra. Sajnálom, hogy elhanyagoltam a blogot és titeket is. Sajnálom, hogy nem hoztam ezt a nyúlfarknyi részt, ami amúgy egy akkora szarság, hogy az kész! Mármint nem azért, mert olyan szar lenne, mert szerintem ANNYIRA nem lett vacak, de rohadtul rövid lett. Szóval ezért is sajnálom. Ez a hónapom a szóbelikkel telt el. A hat iskola közül négybe be is hívtak, a másik kettőben pedig nem tartanak szóbeliket. Március 12-én kiteszik az ideiglenes listákat, addig pedig tuti totálisan ki leszek idegileg, szóval nem ígérek semmit. Viszont hoztam én jó hírt is (már amennyire jó ez): el kezdtem írni a 8.fejezetet. A negyede meg van. Vagy inkább a hatoda. Nem tudom. Majd meglátom. De igyekszem, tényleg. Akármennyire is nem látszik, tényleg nagyon igyekszem. Próbálom a leggyorsabban megírni a részeket, legalább a 20-ig, aztán kicsit pihenhetek, miközben kipakolgatom Nektek hetente.
Nem tudom meghálálni, a kommenteket rendesen! Nagyon örülök, hogy tetszik a történet és az adott rész. A pipáknak is iszonyatosan örülök, és úgy amúgy mindennek! Nektek is, hogy itt vagytok, és olvassátok a részeket. Sokat jelent, komolyan!
Visszatérve a részhez/részekhez: ez a rész olyan rövid, mint Tóth Gabi haja. Amúgy nem rossz. Szerintem. A vége egy függővég, és szerintem - éppen emiatt - majd a jövő hétvégén jön is a rész. Ígérem. Esküszöm! Meg amit akartok, de tényleg jön majd szombat-vasárnap a 4.fejezet. A következő részekről nem tudok többet mondani, mint amennyit már elmondtam. Bizonytalan még. Ennyi.
Jó olvasást!

x; CHANEL B.

3. fejezet

„Van, amit az ember nem is akar elmondani. Nem azért, mert szégyelli. Csak mert néha jobb - és másokkal szemben is kíméletesebb - megőrizni a látszatot.”

A szemeim hirtelen kipattannak, amint meghallom az ébresztőóra hangos zörgését. Semmi kedvem felkelni, azt hiszem képtelen is vagyok rá, mivel alig aludtam valamit az éjszaka. Talán két-három órácskára hunytam le a szemem. A kovácsoltvas ágy nem épp a kényelméről híres, hát még ha egy kőkemény matrac is társul hozzá!

Nyöszörögve húzom a fejemre a takarómat, s próbálok visszaaludni.

- Kelj már föl! – szól rám Lorette még a szokottnál is csilingelőbb, s vidámabb hangon. Hitetlenkedve kukucskálok ki a paplanom alól. Most is, mint tegnap, tökéletesen nézett ki. Mint aki tökéletesen kialudta magát. Valószínűleg ez így is van. Elmondása szerint nagyon régóta itt lakik az intézetben, és már megszokott minden rosszat ezen az átkozott helyen. – El fogunk késni a reggeliről!

- Hány óra? – kérdezem egy ásítás közepette, és lassan, nehézkesen felülök az ágyamon. A hátam és a nyakam pokolian fáj a matrac nem éppen kellemes adottságai miatt.

- Öt – mondja, mire az én szemeim kikerekednek. Ilyen korán? – Hidd el, hálás leszel nekem, mikor meglátod, mekkora tolongás lesz a zuhanyzóban fél hat körül. A lányok ilyenkor képesek ölni is a meleg vízért. – Megigazítja a haját. – Én a helyedben sietnék, már ilyenkor is vannak páran. Nem sokan, nem kell sorban állnod, de azért menj.

Úgy teszek, ahogy mondja; kezembe kapok egy törölközőt, és egy tubus tusfürdőt, majd a papucsomban kivánszorgok a zuhanyzóhoz. Ahogy Lorette mondta, már vannak páran, de nem mondanám, hogy tolonganak az ajtóban. Amin viszont elcsodálkozom egy ideig: a fülkék nincsenek elkülönítve. Két hosszú fülke van egymással szemben, azoknak a falához öt zuhanyrózsa rögzítve. Az egész helyiség fehér csempével van lefedve, kivéve a plafont, azt valamilyen érdekes sárga színűre festették. A lányok nem tulajdonítanak nekem túl nagy figyelmet, amiért most áldom a szenteket. Vonakodva veszem le a pizsamámat, viszont kicsit lazábban kötöm meg a hajam a fejem tetejét. Nagyon sóhajtok mielőtt belépek az egyik fülkébe. Rajtam kívül még három lány van a jobb oldali részlegen, velünk szemben pedig szintén négyen tartózkodnak.

Kissé mereven kezdek neki a zuhanyzásnak. Olyan gyorsan intézem el a tisztálkodást, ahogy csak tudom. Páran előttem már elhagyják a fürdőt, már csak ketten vagyunk. Én és egy vörös hajú lány, akivel azt hiszem tegnap, szociológia órán találkoztam. Ő is éppen magára csavarja a törölközőjét akárcsak én.

- Szia – köszön rám vidáman Rose, amin megint csak meglepődöm.

Ezen a helyen mindenki ennyire életvidám reggelente?

- Szia – köszönök vissza udvariasan, de kicsit sem annyira élénken, mint azt én szeretném.

- Hogy aludtál? – érdeklődik.

- Jól – vágom rá talán kicsit túl gyorsan, ez viszont nem tűnik fel neki – szerencsére. Nem kell mindenkinek tudnia, mennyire nyomorult volt az éjszakám, és hogy alig tudtam álomra hajtani a fejem. – Te? – kérdezek vissza.

Vállat von. – Nem rosszul, de nem is jól. Tudod… fél éve vagyok itt, mégis utálok itt aludni. Szörnyűek ezek a matracok. A párnákra sem mondhatok semmi jót. Leginkább csak csukott szemmel fekszem. De már megszoktam.

- Szóval te fél éve itt vagy és még mindig nem szoktad meg? – vonom fel a szemöldökömet rémülten, bár ezt próbálom palástolni.

A tudat, hogy ennyi ideje itt van, mégsem tud aludni, egyáltalán nem nyugtat meg.

- Nem igazán. De nyugi, a többi dolgot már sikerült megszoknom egy-két hét után is. Te is bele fogsz rázódni – mosolyodik rám bíztatóan, ami most igazán jól esik annak ellenére is, hogy igazából fogalmam sincs, ki ez a lány, vagy miket tett a múltban.

Bólintok köszönetképpen, és intek neki jelezve, hogy én lelépek. Gyorsan visszasietek a szobámba, szorosan fogva a törölközőmet, nehogy az feladva a szolgálatot, leessen. A pizsamámat bedobom a takaróm alá, majd a szekrényem elé állok, és minden mindegy alapom kihúzok egy fekete csőszárú farmert, és a kedvenc koncert pólómat, amit még Tony-tól kaptam, mikor a Negative-on voltunk. Erre pedig felkapom a nyúzott, eléggé kifakult farmer ingemet, amit lustasági alapon be sem gombolok.

- Topis vagy – jegyzi meg Lorette őszintén, félrebeszélés nélkül.

Végig nézek magamon, s próbálom eldönteni, hogy tényleg igaza van-e. És sajnos, miután jól megvizsgálom az öltözékem, el kell hogy ismerjem, tényleg az vagyok. Topis, tróger.

- Miért nem öltözöl kicsit… - hümmögve keresi a megfelelő kifejezést – finomabban? – mutat végig rajtam, majd magán.

- Nem lehet mindenki a megtestesült elegancia – mosolygok rá bájosan, hogy érzékelje, nem bántásnak szánom. Annak ellenére, hogy teljesen igazam van. Lorette-nek a tegnapi napon (és a mai reggelen) sikerült bebizonyítania, hogy minden, amit ő felvesz, sokkal nőiesebbnek tűnik, mint a fogason.

Felnevet. – Igazad van, de azért próbálkozni lehetne. Holnap én öltöztetlek fel!

- Ó, az nem ajánlatos. Rajtam ugyanis nem áll jól… sok minden – nyögöm ki nagy nehezen, habár teljesen biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tisztában van, hiszen az alakom nem éppen csodálatra méltó. Alacsony vagyok, a mellem és a fenekem pedig csak akkor találom meg, ha nagyon keresem.

- Ezért úgy döntöttél, hogy akkor már tök mindegy, mit veszel fel? – vonja fel a szemöldökét, s a hangja csengése hirtelen kísértetiesen hasonlít az anyáméra. Azt hiszem pár évvel ezelőtt ő is mondott nekem valami ilyesmit.

- Valahogy úgy – bólintok egy kis gondolkodás után.

- Ezt majd orvosoljuk – karol belém tettetett komolysággal, majd kivezet a szobából, egészen a menzáig.

A reggelinkért pontban fél hétkor mehetünk a pulthoz. Miután végzek a meleg szendvicsemmel, elbúcsúzom Lorette-től, és Brandy-től, aki később csatlakozik hozzánk. Marie (a szerencsés) ma elvileg betegeskedik, úgyhogy nem jön órákra. Cserélnék vele.

[#]

Három órakor van vége az utolsó órámnak. Addigra már hulla vagyok, teljesen le vagyok fáradva, viszont ebéd után Miss Asha közölte velem, hogy órák után az igazgatónő látni szeretne engem, ezért sajnos még nem tudok ledőlni az ágyamba. Akármennyire is kényelmetlen a matracom, le akarok feküdni. Úgy érzem, most bárhol el tudnék aludni.

Egy kis eligazítás után – amit egy emós, eléggé rémisztő sráctól kapok meg – elgyalogolok az Miss Borrow irodájáig, ahol azonnal fogadnak is.

Nem mondom, mikor belépek eléggé eltátom a szám a mennyezet magasságát látva. A padló és a plafon között van vagy tíz-tizenöt méter, ha nem több. Óriási csillár díszíti az amúgy teljesen fehér szobát. Sehol egy kép, sehol egy dísz vagy más. Kopár az egész, a berendezések feketére festve, s fényesre lakkozva állnak a helyükön. A kis szobrok, amik Miss Borrow íróasztalán díszelegnek, tömény aranynak tűnnek, emellett egy kristály toll is oda van fektetve a fekete juharfa lapra. De nem golyóstoll! Madártoll. Gyönyörűen csillog. Pár pillanatig elidőzik a tekintetem rajta, de végül leülök az igazgatóval szemben lévő székre, ami kényelmesebb, mint amilyennek látszik.

Kíváncsian, kissé rémülten várom, mit akar mondani nekem.

- Miss Rockette, nem másért hívtam ide, minthogy megbeszéljük, melyik szakkörre fog járni hetente, az alapvető tanórák után – könyököl rá az asztalra, majd az álla alatt összefűzi az ujjait.

Még így, kedvesebb hangnemével is a frászt hozza rám.

- Szakkör? – kérdezek vissza, s ezzel próbálom jelezni neki, hogy nem értem.

A szakkör fogalmával még tisztában vagyok, csak szeretném, ha kicsit jobban kifejtené, mit takar ez a kifejezés ebben az iskolában.

- Egy órás választott foglalkozás, általában öt órakor szokták tartani, egy adott napon, de előfordult már, hogy igazítani kellett még az időponton. Kedved szerint választhatsz, nem szólunk bele, melyikre járj.

Elém tol egy félelmetesen gyűrés mentes lapot, amin felsorakoztatva szerepelnek a különféle szakkörök. Gyorsan végigfutom a listát, megnézem az időpontokat, melyik napon tartják, hány órakor. Igazából egyetlen egy szó van, amin megakad a szemem. Művészet. Az egyetlen, amiben legalább elviselhetően tudok teljesíteni. Fogom az időközben elém rakott tollat, és bekarikázom. Szerencsére nem más tanítja, mint Miss Asha, aki a többi elmekárosodott tanárhoz képest normálisnak is tűnik. Na meg, nem mellesleg kedves is volt velem tegnap, mikor az óráján voltam.

- Rendben. Most pénteken, a 060-as számú teremben, pontban öt órakor – mondja, majd a lapot, amit adott, elsüllyeszti az egyik fiók mélyébe. – Remélem, jól érzi magát a Blade and Harp-ban – mondja enyhe fintorral az arcán, amiből rögtön le tudom venni, hogy legszívesebben kilökdösne az irodája ajtaján.

Válasz, vagy bármiféle köszönés nélkül állok fel a kényelmes székből, és már ki is sietek az irodából, sőt az épület azon szárnyából is. Átrohanok az udvaron, hogy minél előbb a szobámban lehessek.

[#]

A kulcsommal vacakolva kezdek el káromkodni. Az ajtó elég nehezen nyílik, ez most bebizonyosodott. Nagy nehezen megadja magát a zár, s egy hangos kattanással jelzi, hogy az nyitva van.

Felsóhajtok, majd belépek a szobámba. Meglepetésemre nem Lorette tanul, vagy írja a házi dolgozatait, hanem egy ismeretlen srác olvasgatja az egyik könyvemet, amit otthonról hoztam magammal. Lorette ágyán terpeszkedik, mintha ide tartozna.

- Te meg ki a franc vagy? – támadok neki rögtön, miután feleszmélek a döbbenetemből.