TWO

Drága Olvasóim!

Mint mondtam a csoportban, itt vagyok a résszel. Köszönöm szépen a tizennyolc feliratkozót, a pipákat, és a kommentet is! Örülök, hogy - ezek szerint - tetszett a fejezet. 

Igazából a mostani rész nem valami esemény dús, még mindig ott tartunk, hogy szeretném, ha megismernétek az iskolát, Bry-t, Lore-t, és úgy amúgy a történet meg az intézet hangulatát. A cselekmény csak a negyedik-ötödik fejezetben fog majd beindulni, addig is várnotok kell, de remélem nem bánjátok majd meg.

A fejezet utolsó "részénél" megláthatjátok, honnan kapta a blog ezt a címet.

Egyébként pedig szeretném ha írnátok nekem kommentet, vagy csak pipálnátok. Nekem édes mindegy, a pipálás talán mindannyiótoknak könnyebb megoldás, szóval ha nem is írtok, akkor legalább a pipálással hagyjatok magatok után nyomot. Szeretném tudni, mennyire tetszik nektek... ez az egész.

Nem is fűznék hozzá többet... ja, de még is: képzeljétek *büszke fej, dicsekedésre készül* 75 pontos lett a központim. Tapsot várok, de nagyon, mert ez tőlem nagy teljesítmény. Néztem is nagyot, mikor kiderült, még meg is kérdeztem a tanárt, hogy biztos az enyémet adta-e ki. És hát... az enyémet! Ezt most muszáj volt leírnom, csütörtök óta lázban égek, bár a központi még mindig nem ellensúlyozza nálam a félévi kémia kettesemet. Sajnos. Mindegy.

Jó olvasást!

x; CHANEL B.

2. fejezet

„Nem gondolom azt, hogy teljesen felszámolhatjuk a félelmet. Életünk részét képezi a bizalommal, a bánattal és az örömmel együtt. Ami felszabadít bennünket, az az, ha nem félünk többé félni.”

Az első napon nehéz túl lenni. Egy új környezetben minden ismeretlennek, minden ellenszenvesnek tűnik. A valóság viszont nem ez, ez csak egy illúzió, amit elhitetünk magunkkal. Az igazság az, hogy csak félünk megismerni az újat. Nem tagadom, hogy pánikolok. Nem merem, és nem is akarom megismerni ezt a környezetet, az iskolát, a tanárokat, a diákokat pedig főleg nem. Lehet, hogy szerencsés lenne, mivel itt leszek még legalább három évig, de csak kibírom majd!

Már az érkezésem napján be kell ülnöm a többiek közé, a padba. Nem szívesen teszem, de muszáj. Nem szeretném már most kihúzni a gyufát a tanároknál, az igazgatótól pedig szabályosan frászt kapok, nem szívesen vállalnék vele egy jó kis fejmosást. Lorette szerint az itteni büntetéseket jobb nem kiprovokálni, bár ő még sosem került olyan helyzetbe, amiből egyenes út vezetne Igor-ig.

A reggelinél Lorette bemutat pár embernek, pontosabban kettőnek. Elmondása szerint nem is ismer több itt lakót, csak őket. Az egyik egy nyurga, szemüveges srác, amolyan tipikus iskolai célpont, akit mindenki bánt, mert tudják, hogy nem vág vissza. Ő lenne Brandon, „de csak Brandy” – mondta ő. Szóval Brandy egy kedves srác, kissé dadog, viszont tényleg nagyon aranyos. A másik személy egy lány, Brandy nővére, aki már húsz éves, pár hónap múlva pedig betölti a huszonegyet. Marie az öccse szöges ellentéte. A lány eléggé depressziós hangulatot áraszt. Olyan a tekintete, mint aki épp gyilkolni készül. Viszont az első-látásra-ítélünk szokásomat félretéve, sikerül megismernem őt is. Pörgős csaj, nagy a szája, kegyetlenül őszinte, és eléggé szarkasztikus. A két testvér együtt került ebbe az intézetbe másfél éve, szóval egy ideje már itt vannak. Igazából egyáltalán nem hittem volna, hogy valamiféle rokoni kapcsolat van köztük, teljesen mások, egyáltalán nem hasonlítanak. Se kívül, se belül.

- Milyen órával kezdesz? – kérdezi Lorette, miután befejezzük a reggelit, s mind a négyen felállunk az asztaltól.

A farzsebemből előveszem az összegyűrt lapot, s a szememmel megkeresem a hétfőt. Első óra… - Szociológia – mondom.

- Király, nekem is az lesz – mondja Marie, majd elkapja a karom, s a lépcső felé kezd vonszolni. – Utálni fogod ezt a tantárgyat – mondja „bíztatóan”.

Felvont szemöldökkel nézek rá, közben pedig próbálok nem seggre esni a lépcsőkön lépkedve.

Veszi az adást, és elkezdi mesélni, mennyire utálatos egy tanár a szociológia oktató. Elvileg egyedi világnézeteinek köszönhetően meglehetősen furcsán tanítja ezt a tárgyat, főleg, mert nem a tanrendnek megfelelően tanít, hanem úgy, olyan sorrendben, ahogy neki tetszik. Emellett pedig nyugodt szívvel vesz fel egyéb témákat a tankönyvben feltüntetetteken kívül is.

A második emeleten megállunk az egyik fehér, kopott ajtó előtt, amire a SZOCIOLÓGIA 1969 van felragasztva. Kíváncsian lépkedek be Marie mögött az ajtón. A terem meglepően tisztának tűnik, semmi különleges nincs benne. Hármas padok sorakoznak négy oszlopban, és öt sorban. Az ablakok óriási méretük ellenére sem engednek be sok fényt, mivel a sötét felhők pont eltakarják a napot, így a villany ad világosságot a teremnek. Egy hosszú tábla van a szemben lévő falra rögzítve, előtte a tanári asztal helyezkedik el, azon ülve pedig egy férfi. Nem mondhatni öregnek, olyan negyven körül lehet. Néhány őszülő hajszál tarkítja az egyébként világosbarna hajszínét. Nem kopaszodik, ami először bíztató kisugárzás kölcsönöz neki, de amint a szemébe nézek, megremegek. Jéghideg, átható tekintetével szinte megdermeszt.

- Gyere már! – ránt az egyik asztalhoz Marie.

Egy ismeretlen lány már helyet foglalt az utolsó padban, ahová Marie rángat. Marie int, hogy üljek be középre.

- Szia – köszön nekem a lány. Az első, ami feltűnik rajta, hogy a vörös, göndör hajával, s zöld szemével olyan, mint egy tündér. Eléggé apró termetűnek tűnik, így ülve, plusz betegesen vékonynak is. Fehér bőre hasonlít a hófehér púderhez. Érdekes jelenség. – Rose vagyok – mutatkozik be kedvesen.

- Bry – mondom távolságtartóan, mégis megeresztek egy apró mosolyt, hogy ne vegye sértésnek a bizalmatlanságomat.

A fülsiketítő csengő megszólal a hangszórókból, mindenki helyet foglal valahol, a tanár pedig, bizonyos Mr Andrews, elkezd magyarázni az egyházakról. Főleg a római katolikus egyházat mutatja be nekünk, a pápákat felsorolja, a szabályokat elmondja, ahogy a Bibliát is beleveszi a történetébe. Ha őszinte akarok lenni, ez az óra baromi unalmas, Mr Andrews pedig nem egyszer kezd el morgolódni, kiabálni azért, mert senki sem figyel rá. Az egy órából felet bosszankodik, de én ezt tulajdonképpen nem bánom, kevesebbet mesél az Isteni igazságszolgáltatásról, a pápákról, az egyház alkotta propagandákról és az ilyesmikről.

- Elmehetnek – mondja az életmentő csengőszó megszólalta után.

Mindenki villámsebességgel kapja fel a könyvét, s viharzik ki a teremből. Én is így teszek, nem szívesen maradnék egy perccel is tovább ebben a teremben, ezzel a tanárral.

Megnézem az órarendem, s vidáman nyugtázom, hogy művészet jön. Azzal nincs problémám, szeretem. Bár, hogy a művészetnek melyik ágával fogunk foglalkozni, az még kérdéses, de gondolom nem lesz probléma vele. Mind a fotózást, a festészetet, az írást és a zenét is imádom, minden evő vagyok ezen az téren.

Marie útbaigazít, mielőtt lelépne testnevelésre. Egy emeletet lekísér, mivel neki is lefelé kell mennie, majd ujjával megmutatja a MŰVÉSZETTUDOMÁNY 060 nevű termet. Felsóhajtok, s belépek. Tippelve, húsz darab festővászon van kiállítva, hosszútartozó apró fenyőasztalokkal, amiken ecsetek, s különböző színű akril festékek vannak elhelyezve. Apró mosollyal az arcomon sétálok beljebb a teremben, egészen addig, míg egy életvidám, színes egyéniségű nő, nagy mosollyal az arcán meg nem jelenik előttem.

- Bizonyára te vagy Bryanna Rockette – mondja, s kezet nyújt, amit bizalommal meg is rázok. – Én Miss Asha vagyok, a művészettanárod, emellett a lovaglás szakkört is én oktatom.

- Ó, értem. Én… inkább a művészethez állok közel – mondom.

- Az sem gond, ne aggódj! Válassz egy vásznat – mutat végig a termen.

Néhányan már türelmesen álldogálnak a saját kis állványuk mellett, avagy előtt. Én a leghátsót választom ki, eléggé messze van mindentől és mindenkitől, habár gondolom nem csak öten-hatan leszünk az órán. Becsengetésig az ablakpárkánynak támaszkodva várom, hogy az óra elkezdődjön. A csengőig a terem megtelik diákokkal. A legtöbben szívesen vetik bele magukat a munkába, de van egy-két olyan ember, akik inkább csak vizet fröcskölnek a papírra.

- Egy emléket szeretnék látni tőletek – ismétli meg a kezdő mondatát Miss Asha. – Egy mélyen ható emléket, ami nagyon fontos számotokra. Pozitív, vagy negatív? Mindegy!

Gondolkozva méregetem a hófehér, üres lapot. Úgy döntök, a véletlenre bízom az emlékem kiválasztását. Behunyom a szemem, s hagyom, hogy az agyam legelzártabb zugából is előtűnjön néhány kép.

Tűz. Tűz előttem, mögöttem, mellettem, talán még felettem és alattam is. – Ennyit látok, semmi mást. Az erdő tűzben állt. Fort Collins becsben tartott, természet adta gyönyörű, zöld erdeje lángokban áll, az én kezem által okozott tűz miatt. Nem habozom, lefestem, amit látok. Fekete, ez jellemzi az erdőt. Minden fekete, fehér. A nap, a menekülő madarak, a fák, a fű… minden. Csak a lángoknak van színük. Vörösen izzanak, csodálatos vörösen.

Az óra végére végzet a művemmel. Egy kóbor könnycseppet törlök le az arcomról, ami időközben kicsordult a szememből. Körbenézek, mindenki a saját alkotásával van elfoglalva, szerencsére senki nem láttam az én ártatlan, magányos könnyemet. Még jó. Nem szeretném, ha bárki is észrevenné, hogy „az új lány” máris sír egy kép miatt.

Leteszem az ecsetemet, s megtörlöm a kezem a festékes rongyban.

Nem nézegetem sokáig az alkotásomat, inkább ránézek Miss Asha-ra, s mikor neki is rám téved a tekintete, intek, hogy készen vagyok. Apró mosollyal az arcán jön szélsebesen felém, miközben óvatosan, szlalomozva próbálja kikerülni az össze-vissza elhelyezkedő állványokat.

Egy szó: - Tökéletes – mondja elégedetten. – Nyugodtan elmehetsz, ennek az órának általában akkor van vége, mikor készen vagy. Nem sokára értékelni fogom a munkádat, és beírom a tájékoztatódba.

- Tájékoztató – ismétlem meg döbbenten. A régi iskolámban, a Broken Arrow-ban nem volt ilyenünk. Az iskola honlapján tárolták a jegyeinket, amiket csak jelszóval tudtunk megnézni. Egyébként semmi ilyesmink nem volt.

- Egy kis füzet, amelyben a jegyeid vannak – magyarázza.

- Ó, értem – bólintok.

A francokat! Nem értem.

Kinek kell a tájékoztató? Kit tájékoztat? Engem? Szerintem a tanárok mind pontosan tudják, hogy az itteni diákokat cseppet sem érdeklik a jegyeik. Talán a szüleimet? Szerintem már őket sem érdekli. Ők úgy gondolják, hogy így is eléggé elcsesztem az életemet, a jegyeim innentől nem igazán számítanak. Egyetem? Hová vennének fel úgy, hogy a nevem alatt ennek az iskolának a neve virít?

Egyszóval; ez a tájékoztató-dolog egy nagy marhaság.

[#]

- Na, milyen volt az első napod? –kérdezi Lorette elbűvölő mosollyal az arcán. Úgy tűnik, neki jobban teltek az órái, mint nekem.

Felsóhajtok. – Nyomasztó – válaszolok szűkszavúan. Nem igazán van kedvem részletesen ecsetelni, mennyire utálom ezt az egész helyet. – Egyébként büntetést kaptam – mondom, és leülök az ágyamra. A hátamat a kissé megfakult, besárgult (hajdan fehér) falnak döntöm. A plafont kémlelem, miközben ő a házi dolgozatát írja.

- Mert? – fejezi be hirtelen a körmölést. Felém fordítja a fejét, s rám szegezi kíváncsiságtól, és egyben döbbenettől csillogó szemét. – Kitől?

- Mr Robinson kedvesen bemutatkozott – fintorgok látványosan, amin elmosolyodik.

- Igen, ő eléggé…

- Szigorú? Szőrszálhasogató? Esetleg őrült? – tippelgetek vakon. Az őrült nem igazán illik rá, most viszont nincs jobb szavam rá.

Mr Robinson rögtön büntetésbe küldött, mikor reflexszerűen kijavítottam egy általa tévesen mondott évszámot történelem órán. Állítása szerint egyáltalán nem volt igazam, és csak bele akartam kötni. Ez ellen én egyáltalán nem tiltakoztam, hisz’ – valljuk be – úgy sem hitt volna nekem. A tanárok ilyenek; mondhatok én akármit, attól még úgyis neki van „igaza”. Nos, ezért kaptam én büntetést.

- Egyébként… milyen itt a büntetés? Mármint olyan, mint az Egyesült Államokban minden más normális gimnáziumban, vagy esetleg közmunkát végeztetnek velünk?

- A második – mondja, teljes normalitással, mintha ez olyan természetes lenne. – Évszaktól függ, hogy milyen büntetést kapsz. Tavasszal például alig van munka. Általában olyankor csak a tornateremben kell lenni, és pakolni a labdákat, vagy mást. Télen havat kell lapátolni, ősszel pedig leveleket gereblyézni. Valószínűleg a suli mögött lévő ösvényt fogjátok megcsinálni, azt az idén még senki nem intézte el. Kilencre kell menned a szökőkúthoz – informál.

- Itt van szökőkút? – meglepettségemben felé kapom a fejem.

Bólint. – Ühüm. Majd megmutatom.

[#]

Drága Sunny!

Számíthatsz rá, hogy hetente fogod tőlem kapni a leveleket. A szabály szerint csak heti egyszeres rendszerességgel küldhetünk levelet bárkinek is, illetve ez a szabály vonatkozik a telefonhasználatra is. Gáz, tudom, de próbálok majd minden lehetőséget megragadni, hogy beszélhessünk, vagy írhassak neked.

Igazából hiányzol. Nem szeretek érzelgős lenni, most viszont elkerülhetetlen lesz. Hiányzol, hiányoznak a szüleim is, és a város is. Őszintén szólva magányosnak érzem magam. Nehéz bevallanom, de tényleg az vagyok. Csak a szobatársamat ismerem, illetve egy lány mutatkozott még be szociológia órán. Mindenki más ismeretlen, nincs itt velem senki, aki egy kis biztonságérzetet tudna önteni belém. Félek. Félek a magánytól, a félelemtől. Félek beismerni, hogy igenis gyáva vagyok, pedig most pont megtettem. Leírtam neked az igazat. Gyáva vagyok. Félek attól is, hogy mi lesz, miután innen kijutottam. Eddig nem voltam ennyire beszari. Szerintem az intézet teszi velem. Legszívesebben sikítva haza rohannék. Ez a hely hihetetlenül lehangoló. Mintha sötét erőkkel lenne körülvéve, amik magával rántanak, és depresszióba ejtenek. Szörnyű, de tényleg. Nem túlzok.

Az itt lévők sem szimpatikusabbak:

Az igazgatónővel nem igazán bánt kegyesen az idő; legalább száz évesnek néz ki, habár valószínűleg még csak az ötven-hatvanak érte el. A tartása olyan, mint egy beteg lajhárénak, szinte már természetellenesen előrehajlik a gerince. A haja kócos, göndör, ősz. Inkább hasonlít egy horrorfilm elcseszett főszereplőjére, mint egy normális emberre.

A tanárokról már ne is beszéljünk! Bár a művészet tanárom eléggé kedves, ő még nem tűnik őrültnek, habár ezen a helyen lehet, hogy előbb vagy utóbb be fog kattanni.

Sajnos nem írhatok most sokat, mert tíz perc, és indulnom kell a büntetésbe. Elvileg leveleket kell majd gereblyézni. Jobb tudnod, hogy nem sokára kilenc óra, kint korom sötét van, és alig van világítás. Egy-egy lámpaoszlop van sulit és a kollégiumot összekötő ösvény szegélyén. Semmi több. Érdekes estének nézek elébe. A jó hír viszont (az egyetlen), hogy a kaja ehető.

Jövő héten újra írok, a héten pedig még valószínűleg telefonálni fogok. De nem garantálom.

Vigyázz magadra, légy jó!

Sok szeretettel a Pokolból,

Bry