ONE

Drága Olvasók!
Nem kis meglepetést okoztatok a létszámotokkal. Köszönöm, hogy máris tizenheten feliratkoztatok, ebből azt szűrtem le, hogy érdekel a történet, amit nagyon... nagyon későre terveztem publikálni. Na, igen, hát ez megváltozott. Nem sok ember (csak körül belül hatvan a facebook csoport által) értesült róla, hogy már januárban kiteszem az első részt. Elküldtem Diana Brunwin-nak az első öt fejezetet, aki ki is javította ezt, az elsőt, a többi négyre viszont nem lesz ideje, szóval most majd keresek valaki mást, akire rábízhatom.
Az igazat megvallva, már kész voltam húsz fejezettel, de úgy éreztem, nem volt tökéletes szóval kitöröltem. Úgy egy hónapja. És most elkezdtem újra írni. A hatodik résznél tartok mostanában, de mivel eléggé nehézkesen megy az írás, kicsit lassan haladok, viszont ki szerettem volna tenni a részt. Szóval bele fogok húzni, ígérem. Csakhogy itt volt a központi, a félévi (amit 4,06-os átlaggal zártam, és egy gyönyörű kémia kettessel), meg a sulis dolgok, így hát elég kevés időm maradt írni.
Tudjátok mit? Nem pofázok itt tovább, jöjjön a rész, amire tizenheten (juj *büszke, vigyorgó fej*) vártatok.
Jó olvasást, drágáim!

x; CHANEL B.

1. fejezet

„A pokol ott kezdődik, ahol megszűnik a remény.”

A Blade and Harp felé vezető ösvénynél még ijesztőbbet életemben nem láttam. A civilizációra utáló jeleket már két kilométerrel ezelőtt elhagytuk. A betonból készült felhőkarcolókat egy ideje felváltották az ősz által megkopasztott fák, amik sűrűbben állnak, mint az ember fején a hajszálak. Ennek köszönhetően pedig aligha engednek be egy kis fényt. Persze a sötét oka lehet az is, hogy hajnali négy óra van, és a Nap még csak most ébredezik.

- Nem fordulhatnánk vissza? – kérdezem halkan a szüleimtől.

A hátsó ülésről nem látom az arckifejezésüket, de tudom, hogy nem örülnek ennek, legszívesebben ők is elkerülnék ezt a megoldást, ha lehetne.

- Kislányom… - sóhajt fel apa fájdalmasan, a hangjában pedig egy kis sajnálatot vélek felfedezni.

- Nem, Bryanna, nem fordulunk vissza! – csattan fel az anyám, ezzel apámba fojtva a szót. Ez általában így szokott lenni. Ebben a családban az anyám szava az utolsó, nekem és apának pedig ezt el kell fogadnunk; az ő véleménye a döntő. – Te is tudod, hogy ez a legjobb neked.

- Nekem? – vonom fel a szemöldököm.

Nekem aztán nem! Talán nekik. Azzal, hogy ezt teszik, egy csomó felelősség alól kibújnak: nem kell dollár ezreket fizetniük a környezetiseknek, és a városnak. Értem én, hogy nem engedhetjük meg magunknak, de ledolgozhatnám közmunkával. Szedhetnék szemetet az út széléről, vagy mit tudom én! Csak ne kéne ebbe az intézetbe jönnöm! A bíró, és néhány személy elmondása szerint ez az állam legszigorúbb intézete, ahol csupa olyanok vannak, mint én. Mint én. A fülem hallatára beszéltek rólam úgy, mint egy őrültről, egy skizofrénról.

- Neked – morogja anya, majd ezzel ő lezártnak is tekinti a „vitát”.

Akármennyire is szeretnék ráförmedni, akármennyire is szeretném tudatni vele, hogy téved, nem tehetem. Így is megkeserítettem az életüket, nem lenne szerencsés még most is akadékoskodnom.

Az út további részében csöndben bámulom az elsuhanó tájat. Kilométerek haladtával sem javul a környezet hangulata, a fák szinte ordítoznak, sikoltoznak, hogy szabadítsák ki őket innen. Az viszont jó pont, hogy nem földút vezet az épülethez.

Az intézet kapuit másfél óra elteltével pillantom meg. Fekete vasrácsok kapaszkodnak egymásba, így alkotva egy nagy egészet. Ijesztő. Két oldalt a betonkerítésben tűnnek el a sötét rudak, az ég felé ágaskodó végeik pedig jobbra-balra hajlongnak. Mondhatnám gyönyörűnek is ezt a kaput, de ebben a napszakban, ezekkel az érzésekkel egyáltalán nem tudnám rá ragasztani ezt a jelzőt.

Az út megnyílik előttünk, a kocsi lassan begördül az intézet udvarába. Egy furcsa nő sétál elénk, miközben mi kikászálódunk a járműből. Az őszintét megvallva, sosem láttam még ilyen ocsmány teremtést ezelőtt. A haja őszülő félben van, szinte megzabolázatlanul göndörnek tűnik. Össze van fogva, viszont néhány szál még így is a saját életét élve meredezik erre-arra. Az arca alighogy ráncos, viszont így is időtlenül öregnek tűnik. Talán a szeme alatt lévő táskák miatt vagy, mert a szája annyira lekonyul, mintha valami orbitálisan nagy tragédia történne pont most, itt, a szeme láttára. A tartása görnyedt, előredőlve próbálja megtartani magát. Rejtély, hogyan tud stabilan állni ilyen gerinccel.

- Evangeline Borrow vagyok, a Blade and Harp igazgatója – mutatkozik be, majd kezet fog a szüleimmel, felém pedig biccent.

Úgy döntök, megmakacsolom magam, és nem adom meg neki a kellő tiszteletet. Az udvariasság nem volt benne az alkuban, mikor a szüleimmel és a bíróval megbeszéltük, hogy ide leszek szállítva.

- Ön pedig bizonyára Bryanna Rockette – szólal meg újra, most nekem címezve a mondandóját. – Remélem, megtalálja majd a helyét az intézetben, és jól fogja érezni magát, miközben tanul. A szüleivel elintézzük a papírokat, Önt pedig a portán várja a szobatársa, ő majd körbevezeti, és tájékoztatja a szabályzatról.

- És merre van a porta? – kérdezem tanácstalanul.

- A jobb ösvényen végig, az épületben. Rögtön megfogja találni – biztosít a vén banya.

Bizonytalanul elkezdek haladni az említett jobb ösvényen, ami tényleg egy ösvény, a szó szoros értelmében. Kitaposott földút, ami körül szegélyezetlen fű, s gyomok növekednek megzabolázatlanul. Nem mondanám, hogy térdig ért a növényzet, viszont látszik rajta, hogy nincs gondozva. Már az időjárás – ami nem kedvez a fénykedvelő növényeknek -, a napszak, és a környezet sem varázsolja bájossá a helyet, de a megkopaszodott, szél fújta fák látványa, s halovány árnyéka (köszönhetően az éppen előbújó, alig-alig sütő Nap fényének) rosszabbítanak a helyzeten.

A szívem hevesen ver, ahogy egyre-egyre közelebb jutok az ösvény végén álló, szilárd, sötét épületig. Úgy tűnik, mintha azt a rakás követ, téglát a két szélén lévő torony tartaná meg. A bástyák tetejét egy-egy büszkén, kecsesen álló angyal díszíti. Rémisztő.

Vonakodva lépek be az óriási faajtón, amin különböző apró, részletes minták vannak. Még szépnek is mondanám, sőt, gyönyörűnek, ha nem ennek az épületnek az alkotó eleme lenne. Egy előtérféleségbe kerülök, ami hasonlít a templomokhoz, ott is így vannak kiépítve a részek. Még egy ajtó választ el az elszörnyedéstől. Biztos vagyok benne, hogy nem fog tetszeni a látvány, amiben bent lesz részem. Előítéletes vagyok, mindig is az voltam, ezen nem most fogok változtatni.

Viszont a hajamat laza kontyba összefogom. Pszichológián tanultuk még tavaly, hogy ha egy lány – vagy fiú – szabaddá teszi a rálátást az arcára, az sokkal nyíltabbnak tűnik, a körülötte lévők pedig sokkal könnyebben veszik rá magukat, hogy közeledjenek az adott ember felé. Én pedig most ezt szeretném elérni. Nem akarok rosszban lenni a jövendőbeli szobatársammal, az mindkettőnknek rossz lenne, bár, ha belegondolok, inkább nekem lenne szar.

Két kézzel kell megtolnom a vastag, súlyos ajtót, ami egy nyikkanással ki is nyílik a kezeim által. Egy kis vitrinnek tűnő bódéban (vagy miben) egy öreg, megrökönyödött férfi ül mogorván olvasgatva egy napilapot. A „bódénak” támaszkodva pedig egy lány áll.

Gyönyörű – ezzel a szóval tudnám jellemezni. Tényleg az, tipikus szépség. Hamvas, hófehér arcát finoman keretezi enyhén hullámos, sötétbarna haja. Az ajkai természetes bíbor színben pompáznak, míg szemei gesztenyebarna színben csillognak. Kedves mosolyra görbülnek tökéletesen telt, ívelt ajkai. Ez a lány a megtestesült tökéletesség, rögtön elnyomottnak érzem magam mellette. Az öltözéke szintén kifogástalan; a fekete, kényelmetlenül szűknek tűnő farmere kiemeli vékony, hosszú lábait, a világoskék trikója pedig derékban húzott része karcsúvá teszi. Balerina cipőjében semmi különleges nincs, ahogy a szettjében sincs, ő maga mégis olyan fenségesnek tűnik ebben az egyszerű öltözékben, mintha magát az Isten egyik angyalát látnám, amit bájosan pislog.

Ennek a lánynak az ellentéte vagyok én. Alacsony, alakom alig van, a melleimet csak akkor találom meg, ha nagyon keresem, a fenekemről ne is beszéljünk, habár az még csak-csak elmegy a kiskoromban végzett sport eredményeimnek köszönhetően. Az én sötét, vöröses barnás hajam se nem hullámos, se nem göndör, mégis a csípőmet csapdossa. A szemeim az egyetlenek, amikre büszke lehetek: nagy, bogár szemeim vannak, amik feketén izzanak, mégis tisztán kivehető a pupillám. A szempilláim sűrűk, és hosszúak – csakis erre vagyok büszke. Még csak a stílusom sem elegáns, topis vagyok, ha mondhatjuk így.

- Szia, Lorette vagyok – lépked elém, lecsökkentve ezzel a két méter távolságot, amit elválaszt minket. – Te pedig Bryanna, ugye?

- Bry – mondom

- Oké, Bry! Gyere, megmutatom az egész intézetet, a kollégiumok, és az udvart, meg mindent, ami még ehhez a területhez tartozik. Nagyon sok mindent meg kell néznünk, és még a könyveidet is be kell szereznünk, ahogy az órarendedet is. A csomagjaid miatt ne aggódj, azok nem sokára a szobánkban lesznek, a gondnokok odaviszik.

- Itt vannak gondnokok? – szalad ki a számon, pár pillanat csend után. Már a termek felé tartunk.

Az ajtókra nagy, fekete betűkkel van felragasztva, milyen célt szolgál a helyiség, nevük mellett pedig egy bizonyos szám áll, meghatározatlan sorrendben. Az egyik ajtón még a hatos áll, a mellette lévőn viszont már a huszonhármas. Nem kérdezek rá, mi célt szolgál ez, annyira azért nem érdekel. Ebben az iskolában nem számítok semmi hétköznapira.

- Vannak – bólint, ezzel válaszolva az előbbi kérdésemre. – Tudom, hogy nem látszik, az első napomon én sem gondoltam volna, hogy ezt a helyet valaki karbantartja, de azért szoktak takarítani, füvet nyírni, tüzelni, meg ilyesmi.

Nem mondok inkább semmit, nem kezdem el sértegetni az iskolát, inkább csendben maradok, s hagyom, had beszéljen tovább. Elkezdi magyarázni, melyik terem, melyik emeleten van, még egy papírt is a kezembe nyom, amin leírta, mit hol találok. Rendes tőle, hogy ennyire próbál segíteni. Igazából egyáltalán nem való ebbe az intézetbe. Egy ilyen lány; aki kedves, vidám, és úgy néz ki, mint aki most pattant ki a Hófehérke című mesefilmből, ide került volna? Mégis miért? Véletlenül elszakította a szülei legdrágább selyemágyneműjét? Egyre jobban fúrja az oldalam a kíváncsiság, miért is dobták be ebbe a kísértetházba, de nem kérdezek rá. Bár a szám nagy, de pofátlan nem vagyok, semmi közöm hozzá.

Miután az udvart, a tornapályát, és az uszodát is megmutatja, a kollégiumokhoz vezet. Négy épület van, egy A, egy C, egy B, és egy D. A C-ben és a D-ben a fiúk, az A-ban és a B-ben pedig a lányok vannak. A B és a D épületben elvileg csak fel annyian vannak, mint az elsőrangúban. Ezt a kettőt csak pótlásnak építették, sokkal később, mint az A-t és a C-t. Miután az első kettő megtelt, megépítették a második kettőt, hogy mégse a tantermekben kelljen elszállásolni az itt lakókat. Emellett van egy ötödik épület is a kollégiumok területén, az a tanároké, a dolgozóké, és az igazgatóé.

Lorette elmondja az egész történetét ennek az intézménynek. Elmeséli, hogy az első világháború idején épült, akkoriban még nem intézetként szolgált, hanem egy átlagos bentlakásos iskolaként, ahová az Európába vonult amerikai katonák gyermekei jártak. Amolyan elit iskolának mondták akkoriban. Az évek során viszont ez megváltozott, most már a balhés gyerekek járnak ide, akik még nem töltötték be a huszonegyedik életévüket, ugyanis akkor kiengednek minden jött-ment idejárót. Nem titkolom, alig várom azt a percet, mikor végre a huszonegyesek csapdájába esek majd.

- Hát ennyi lett volna! Remélem, megbarátkoztál a környezettel, a fényviszonyokkal, mert ennél nem igazán lesz jobb. Csak nyáron, olyankor minden kizöldül, és az egész napfényes lesz. Tavasszal viszont majdnem olyan az egész, mint ősszel, a tél pedig itt nem a legjobb tekintve, hogy téglából készültek a falak, és ugyebár a tégla nagyon jó hő nyelő, aminek köszönhetően tavasszal, mikor már kezd melegedni, elzárják a fűtést, a falak viszont még mindig fűteni fognak, amitől elviselhetetlen meleg lesz – magyarázza, majd megáll az A kollégium W89J6-os ajtaja előtt, ami gondolom a mi szobánk, mivel Lorette előkapja a hátsó zsebéből a kulcsát, és kinyitja az ajtót. – Gyere be, aztán elmondom a szabályokat!

Beljebb lépek, s megcsodálom a „lakosztályunk”. Az egész szoba területe a tíz-tizenöt négyzetméter között lebeg, valahol közép tájt. Nem nagy, de nem vártam jobbat, nem csalódom. Egy középméretű ablak, aminek fehér keretéről már kezd lekopni a festék. Az ablak felőli két sarokban van egy-egy ágy, amin veszélyesen kényelmetlennek tűnő matracok vannak. Az ágynemű valaha fehér lehetett, most viszont halványszürke színben pompázik. A két ágy között, félúton egy íróasztal. A szoba másik végében pedig két vékony ruhásszekrény négy polccal, és négy fiókkal. Nem sok, de szerintem az én ruháimnak elég lesz, elnézve, hogy mindössze két bőröndöt hoztam, és egy sporttáskát. A cuccaim már az ágyamon hevertek, szimplán odadobva, valószínűleg csak lehajították, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, nincsen benne semmi különleges, törékeny.

- Akkor a szabályok – kezdi el Lorette nagyot sóhajtva, rákészülve a beszédére. – Mindig zárd be a szoba ajtaját, mikor ki mész. Akár a mosdóba, akár a zuhanyzóba, vagy enni, órára… mindig! Itt nem bízhatsz sok mindenkiben, vannak olyanok, akik nyugodt lelkiismerettel elcsórják a holmidat, legyen az bármennyire szakadt. A cél, hogy kikészítsenek. Nekem nem egy holmim tűnt már el az elején, mikor idekerültem, ezért figyelmeztetlek. Nem pont azért lopnának meg, mert új vagy, hanem mert itt vagy. A második szabály, hogy soha ne kerülj konfliktusba! Egy kis csajharc, vagy pasi harc itt mindennapos, ilyenkor a két - vagy több – résztvevőt Igor kiviszi temetőbe, ott intézkedik. Nem tudjuk, mit tesz, akiket már ki vitt, nem mondanak semmit. De nem is lényeg, nem lehet valami kellemes! Igor egyébként a gondnok, a mindenes, a bodybuilder, biztonsági őr, és minden, ami kell. Ez a két szabály íratlan, csak a diákok tudják, az írott szabályokat, amit az intézet történetében örökítettek meg, ebben találok. – Felém nyújt egy körülbelül hetven oldalasnak kinéző kis füzetet, aminek az elején nagy betűkkel az áll: BLAGE & HARP SZABÁLYZATI TÁJÉKOZTATÓ. Amolyan üdvözlő kiskönyvnek tűnik, aminek a címe, nem az lenne, hogy „Szeretettel köszöntünk bájos intézményüknek, amiben minden csillog, és színes!”, hanem inkább „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. A kiskönyvet az író asztalra dobom, majd később elolvasom… vagy nem. Csak beleolvasok, hogy mégis tisztában legyek néhány fontosabb dologgal.

- A reggeli fél hétkor kezdődik, addigra le kell érni, le kell zuhanyozni, felöltözni, satöbbi. Az órák nyolckor kezdődnek, mint minden más iskolában. A legkésőbbi órának általában négykor vége van, de ha az adott tanár éppenséggel nem a legkedvesebb, akkor elnyúlhat akár fél ötig is. Az ebéd pontban délben, a délutáni órák kezdete fél kettőkor van. A vacsora nyolckor kezdődik, arra nem muszáj olyan pontosan érkezni, tízig bármikor lemehetsz és megvacsorázhatsz. Az esti zuhanyt tizenegyig intézheted el, ugyanis akkorra már mindenkinek a saját szobájában kell lennie. Nem takarodó, csak tizenegy után már nem lehet a folyosókon, sem máshol tartózkodni a saját birodalmunkon kívül. Nincsenek lyukas órák, nulladikok sem fordulnak elő. Háromhetente egyszer az uszodában van a testnevelés óra. Nem mellesleg vannak programok, amolyan bálok, és kirándulások is, amikor kimegyünk a legközelebbi városba, Colorado Springs-be, emellett évente elmegyünk a Grand Kanyonhoz… - csak beszél tovább, tovább, és tovább. Én pedig figyelek.

- Lorette – szólalok meg egy idő után. Elhallgat. – Te miért kerültél ide?

Elmosolyodik. – Ó, Bry! Ez egy hosszú történet, bonyolult, és nem foglak most untatni vele. Legyen elég annyi, hogy nem volt szép előéletem.

- Ez nehéz elhinni rólad – csodálkozom, miközben elgondolkodva méregetem. Tipikus gazdaglánynak tűnik, akinek megvan mindene, mégsem egy elkényeztetett ribi.

- Ez hízelgő! – mosolya szélesebb lesz, amint belegondol a „bókomba”, ami egyébként csak egy megjegyzés, ő mégis hízelgésnek veszi. – És te? Miért kerültél ide?

- Felgyújtottam Fort Collins nagyra becsült erdejét – felelem. – Az egész egy marha nagy hülyeség, igazából nem is nagyon emlékszem, mi történt. Ott volt a barátom, Tony, akibe halálosan szerelmes voltam, pár üveg bor, és egy öngyújtó, amit igazából a cigihez használtunk, de az alkoholnak köszönhetően elvesztettük a fejünket. Mondtam, hogy csináljunk valami izgalmasat, ő pedig belement. Én gyújtottam fel, nem ő, és ezért meg is kaptam a büntetésemet. Ezt az intézetet. – Nem tudom, miért, de bizalmat áraszt. Biztos vagyok benne, hogy meg tudok bízni benne úgy, hogy ne áruljon el.

Fogalmam sincs, miért, és ez zavar. A lényeg viszont, hogy megbízom Lorette-ben, és nem félek neki elmondani, mit vétettem, s mit kéne meggyónnom, ha vallásos lennék. De nem vagyok. Nem hiszek Istenben. Nem hiszem, hogy a sorsunk előre meg van írva, nem hiszek a Nagy Könyv-ben, az angyalokban, Luciferben. A Pokolban viszont annál inkább. Mindenkinek megvan a maga pokla. Van, akinek ez a saját testét jelenti, van, akinek az otthonát, vagy egy bizonyos helyet. Nekem a Pokol ez az intézet. A Blade & Harp az én Poklom.